Nagyon sok visszajelzést kaptunk a tavalyi túránk után. Sokan olvasták a cikket a Motre.-ben. Szinte naponta jön be valaki az üzletbe, hogy olvasta a túra leírását és mondjunk neki még többet az útról, valamint sokan  kérdezték:  hogy tudnának eljönni jövőre  (idén). Kicsit tartottam is tőle, hogy túljelentekezés lesz a probléma. Nyár elején már tudtuk az indulás idejét: augusztus 4 -e.

    Júliusban úgy 30 ember tartotta a vasát a tűzbe, hogy jönnek. Hetente 1-2 alkalommal  kellett elmagyaráznom a jelentkezőknek, hogy mit-, hova-, hogyan kötözzenek a motorra, ha eljön az indulás ideje. Ennek ellenére az indulás előtti napokban már csak hárman maradtunk, akik tuti, a „kemény mag”. Egy pár hete vett tőlünk EC 300 –ast egy Várpalotai srác Zsolti. Fölhívom: „Szia Zsolti, nincs kedved jönni Erdélyországba?” Ez az a túra, amit olvasott a Motre-ben? Az. Mit kell hozni és mikor indulunk? Ez jó csávó, köztünk a helye. Ezen előzmények után négyen vágtunk  neki a  távnak.

    Még egy, a túra szempontjából fontos előzményt meg kell említenem. A tavalyi túravezetőnk: Laci „a főnök”, „GPS Laci”  (azért hívják így, mert állítólag a fejébe beleoperáltak egy GPS-t) a lényeg az, hogy becsukott szemmel is eltalál bárhova, még akkor is, ha előtte megforgatják. A beoperált GPS szerintem nem igaz, polgári foglakozása zenetanár és ugye köztudott: a zenetanároknak nagyon jó a tájékozódási képességük. Például ő is  mindig megtalálja a zeneszerszámát, bárhova rakja. És ha fellépést vállal oda is mindig odatalál. Az indulás  előtt pár héttel  Laci (a főnök) porrá törte a vállát és a csuklóját. Erdélyben egy szénásszekérrel hozták le a hegyről. Nem tud jönni, de nem gond mert legutóbb mikor mentek egy srácnál volt GPS és benne van az útvonal, sima liba, letöltjük és megyünk a GPS után, kííírály. Sajnos csak az első nap volt meg, a Magyarországi szakasz. Véletlenül letörölte a másik három napot, bocsika. Kalandos lesz a túra, de így még izgalmasabb. Csak az eső ne essen!  Ne essen! 

    Augusztus 4. reggel, indulás a GAS GAS importőr üzlete elől. Persze szakadó eső. Nem gond, van esőruha, ekkor még nem tudtuk, esőruhánk fontos szerepet játszott az egész túra során, mivel végig esett az eső és nem gyengén esett. Első etap: az alföld. Most teljesen más arcát mutatta: a nagy puszta tengerré változott. Víz és víz mindenhol, ja meg sár és sár. A jó fekete termőföld, a motorok néhol blokkig merültek a fekete sárban, most a mély homok, ami teljesen átázott  ragyogóan motorozható volt. Viszont a fekete sárban a gázt visszaengedni szigorúan tilos.  A lendület nem vész el csak átalakul: tolássá, dagonyázássá. Tavaly sok gondot okoztak a csatornák, de ahol lehetett átkeltünk rajtuk, ez most  kivitelezhetetlen, csordultig teltek esővízzel. A folyamatos felhőszakadás ellenére jó tempóban tudtunk haladni. Az esőruha:  nagy hasznát vettük, annak ellenére, hogy csurom vizesek voltunk  benne. Ugyanis nem kívülről áztunk el , hanem belülről izzadtunk bele. De fontos felvenni mivel a szél nem tudja átjárni, így amíg mozgunk nem fázunk meg. Most gondoltunk bele: tavaly  milyen nagy szerencsénk volt, hogy nem esett. A határ előtt egy benzinkútnál érdeklődtünk hol találunk valami fészert, vagy istállót, ahol fedett helyen aludhatnánk. Sajnos csak szállodák és panziók címeit kaptuk. Nem alszunk szállodában, Laci szavait idézve: „Nem öljük meg az endurot”. Egy  autós meghallotta a beszélgetésünket

és felajánlotta elvezet minket egy földútig, amin ha tovább megyünk egy pár km után találunk egy horgász tanyát, ahol megalhatunk. Megtaláltuk, szabadtéri tusoló, de melegvizes, pavilon, ami alá be lehet feküdni  és kiteregetni a ruhákat , amik persze nem száradtak meg reggelig. Titkon reméltük, hogy Feri a tavalyi meglepetését megismétli. Nem csalódtunk, előkerült egy üveg Jáger és egy hatalmas sonka. Kaptunk egy cipót ajándékba a horgásztanya vezetőjétől. Zsolt hátizsákjából az asztaltársaságunkhoz csapódott még egy üveg  Jáger. Vacsora és élménybeszámoló után alvás. Fél szemmel láttam ahogy Feri (a gyógylikőr szakértő) a szálláshelyét próbálja megközelíteni, de csak igen nagy kitérőkkel, billegálisan tudta a manővert végrehajtani, gondoltam tán biztos beázott az egyik áramköre az egész napos esőben. Az esőnek semmi nem vette kedvét az éjszaka, reggel töretlen hévvel ömlött. Egy tanya előtt megállva láthattuk, hogy a birtok ura „speciális” ruházatával: ami egy alsó nadrágból és egy gumicsizmából  állt, felkészült az özönvízre. Mögötte a nyitott ajtón keresztül egy pillanatra látható volt a szoba berendezése : egy üveg bor, egy pohár, egy asztal, szék, döngölt föld padló. Őrület, hogy még vannak akik ilyen körülmények között élnek. Határátkelést követően a félelmünk beigazolódni látszott, miszerint a királyhágót nem tudjuk terepen teljesíteni. A hegyekből lefelé siető földutak helyét, őrülten tomboló patakok foglalták el, fákat, sziklákat görgetve magukkal. Aszfalton folytattuk utunkat székelyföldig. Jócskán  elmúlt éjfél mire  megérkeztünk egy vendégházba. A székely vendégszeretet határtalan, a késői  érkezés ellenére sült pisztrángot fokhagymamártással, valamint palacsintát házi áfonya lekvárral kínáltak és mivel rettenetesen eláztunk előkerült a háziak szilvapálinkája is.

    Reggel, indulás. Úgy tűnik az eső még nem kelt át a hágón, mi voltunk a gyorsabbak, napsütésben vágtunk neki a harmadik etapnak. Az eső miatt sokat mulasztottunk tegnap, ezért nem loptuk a napot, egyből nekivetettük magunkat a hegyeknek. Az erdő gyönyörű, kristálytiszta források, a tisztásokon  virágok kavalkádja. Annyi szépséget kapunk a természettől és oly rövid idő alatt, hogy szinte repülnek az órák. A fenyvesek szintje felett elérjük a havasi legelőket ezek úgy 1400 és 1800 méter közötti magasságban vannak a GPS szerint. Gyönyörű szép zöld  havasi gyepszőnyeg, ami olyan puha mint egy ágy, ékszerként teleszórva fehér szikla szigetekkel. Brosstűként pedig talán több száz éve elhalt csontfehérré aszalódott  fenyők, ez leírhatatlan. Eszembe jutnak, a főút melletti parkolókban megálló, és fényképezőgépeiket csattogtató turisták, akiken látni az elragadtatást, de az a látvány semmi ehhez képest, itt fenn bizton elsírná magát. Ez annyira szép hogy szinte könnyeket csal az ember szemébe. Mindenkinek kötelezővé tenném megcsodálását. A következő szívfacsaró élmény egy 1803 méter magas szikla tetején megpillantott, lobogó széllel időjárással és a történelemmel dacoló magyar zászló. Rögtön a Székely Himnusz sorai jutottak eszembe:

 „Ameddig élünk, magyar ajkú népek. Megtörni lelkünk nem lehet soha”

A következő legelőn elszórva egy pár pásztorkunyhó, az egyikben laknak, mert kinn áll a gazda és családja. Mogorván nézi közeledtünket. Utunk során mindig ezt tapasztaltam, a helyi emberek mogorva tekintete egy csapásra mosollyá szelídül, mihelyst intünk nekik. Most is üdvözlésre lendített  kezünk egy csapásra barátságos mosolyt eredményezett. Megálltunk a kerítés mellett, én egy kicsit  távolabb maradtam, de ahogy leállítottuk a motorokat szemem sarkából láttam, hogy a pásztorkutyák megkezdték a bekerítő akciójukat,  így gyorsan felzárkóztam a „csordához”.

A gazda első kérdése: aztán merről jönnek? Esztergomból, feleltük. Hát jöjjenek be azt pihenjenek meg egy kicsit. Ezt nem hiszem el, most látott először és már megosztaná velünk a kunyhóját, ami enyhén szólva is  igen  spártai. Volt Ő már egyszer Esztergomban még busszal, mondta. Kérdésemre, hogy Ő magyar-e, azt válaszolta: Ők magyarok de csángók. Örömmel mondtam neki, hogy az én öregapám is csángó volt, Apáca faluból származott. Azt mondja: tudom én, ott az Olt kanyarulatában is lakoznak csángók. Elmondták, hogy Ők jól megvannak románnal, magyarral, székellyel, nincs semmi gond. Csak nagyon szűkösen élnek. Gyors számvetést végeztem: a család vagyona egy jó pár lábason kívül más nemigen volt és mégsem az volt az első szavuk, hogy adjanak valamit, hanem Ők ajánlották fel szerény hajlékukat. A miből élnek és mit esznek kérdésre kiderült, hogy sajtot készítenek, és tejet

adnak el. Enni pedig: sajt, szalonna, kenyér, hagyma, meg amit az erdő ad. De ha kell „megnyuvasztanak” egy borjút is. Feri felajánlotta, hogy viszi egy kört a kisebbik gyereket motorral, mint kiderült a kisfiú süket és nem tud beszélni. Ahogy távolabb felült a motorra és elindultak  meghallottam, hogy hangosan zokog a fiú, odafordultam, de láttam, hogy az arca nevet, fülig ér a szája, csak úgy tanult meg nevetni, hogy a torkán sírás jött ki. Mindenki nagyon elérzékenyült. Úgy látszik ezt a túrát végig zokogjuk. Még megtudtuk, hogy a medvék miatt vannak ekkora kutyáik és ezek a kutyák „fogják” a medvét, ha kell. Elbúcsúzva még kaptunk egy jó tanácsot, hogy merre ne menjünk, mert arra van egy „igen csúf” völgy, ott igazán „költséges” lemenni mert sok minden letörik a

járművekről. Rögvest arra vettük az irányt.

    Egy pár kilométert megtéve, egy mesés tisztáson a defekt istene lesújtott. Feri motorja volt az áldozat. Az első villát kellett kiszednünk, mert a keréktengelyt nem tudtuk meglazítani. Nem gond, van belső! Beraktuk az új tömlőt, felfújtuk a kereket majd  konstatáltuk, hogy hat helyen csíptük ki. Ez már gond, nagyon magasan és nagyon nem tudjuk, hol vagyunk. Laci és Zsolt  elmegy, keres egy gumis műhelyt megjavíttatja a tömlőt és kész, mindjárt jönnek. Feri és én maradunk, nehogy elvonszolják a medvék a motort. Az első óra vidáman telt. Majd tüzet raktunk, ruhaszárító ágasokat vágtam és a már három napja  vizes ruhámat szépen megszárogattam . Feri közben szamócát legelt. Az első felhőszakadás úgy két óra múlva jött. Miután eldöntöttük, hogy a hátunk mögötti erdőbe futunk  kivárni a vihar elmúltát, csak reméltük, hogy a medvék a másik oldalon lévő erdőt választják és nem futunk össze velük. A fenyők alá feküdve vártuk meg a vihar elvonulását. Ismét tűzrakás, ruhaszárítás, zokni sütés, a szokásos programok. Megbeszéltük az élet nagy dolgait, elterveztük, hogy fogunk a tűz körül aludni éjjel, mert ezek tutira itt hagytak minket. Elosztottuk a maradék négy müzlit. Négy és fél óra után megjöttek a gumis fiúk, már esteledett. Találtak egy falut, ahol volt egy „vulkanizátor”, már a szekerén ült, hogy megy szénáért, de zokszó nélkül elhalasztotta a begyűjtést és megvulkanizálta mindkét tömlőnket. Közben ha már elhalasztotta a szénagyűjtést, bevállalt egy Dácia gumit is, ami szálszakadásos volt és lukas. Miután az autó tömlőt kicserélte és felfújta Laci megemlítette nekik, hogy a szálszakadás miatt nem lesz jó. Jó lesz az, a "vulkanizátor" mester, a kerék tulajdonosának unszolására még le is köszörülte a pukli nagyját, hogy ne „tapsoljon” menet közben a kerék. Egy kis szerelés után továbbindultunk.

    Egy hágó tetején kis fatemplom, ajtaján rács, az ajtó tövében a földön egy székely menyecske üldögélt népviseletben. Mint városi ember próbáltam szóba elegyedni vele és megtudni, hogy mit csinál úgy 1600 méter magasan egyedül a falnak dőlve. A következő párbeszéd zajlódott le:

„Kézcsókólom.  Be van zárva a templom ?”

Felelet: „ha nyitva vóna, benn lennék”. 

    Miután ezt így megbeszéltük, tovább indultunk. Itt nincs fölösleges szócséplés, kérdés-felelet és vége. Was Albert novellái jutottak eszembe, ahol a székely főhősök hasonló szűkszavúan beszélnek. De már megint esik, utolér sőt, minket üldöz az eső. Ismét fedett szállás, a vacsora: székely leves, rántott vargánya gomba, roston sült hús, sör, pálinka. Ébredés és az eső megint szakad. Ezt már nem hiszem el. Beöltözünk a jó kis esőruhánkba. Irány az utolsó etap: békás szoros, Gyilkos tó felé. Hát nagyon eltévedtünk. A GPS sem működött, nem volt jel. Az eső szakad, a keresztbe ledöntött fenyők, mint a jég csúsznak. Nagyon magasan vagyunk, már a negyedik kört tesszük és mindig megtaláljuk a régi nyomunkat. Ez már nem babra megy, már nem sok a benzin, így utólag elmondhatjuk talán

mindannyian egy kicsit elfáradtunk. Még egy pár hiábavaló kör után megtaláltuk a helyes irányt és a megváltó turista jelet egy fán, ami a Gyilkos tavat jelölte. A helyes irány tudtával egy kicsit felszabadulva egy rohanó patakon felfelé, kis háziverseny alakult ki, nem számított a fejünk fölé  felcsapó víz sem. Ennél jobban már nem lehet elázni. Az utolsó szakaszon az erdei utat elmosta az eső, egy nagy szakadék tátong az út helyén. Döntünk: beleereszkedünk, majd kijövünk belőle valahogy. Feri másképpen gondolja, ő kerül. Az árok végén, ahol az út folytatódik kikecmergünk. Egy tíz perc várakozás után vissza gyalogolunk és segítünk Ferinek a mocsárból kijönni. Ömlik a víz mindenhonnan, menetközben már a számon veszem a levegőt mert úgy esik, hogy az orromon csak vizet szipákolok. De megérkeztünk, nem mondom, hogy végre, mert nem lehet megunni.

    Az esti díjkiosztónál és vacsoránál Zsolt, aki most került igazán először közel ilyen nagy hegyekhez, folyton azon gondolkozott, hogy fogja ezt elmesélni mert ezt nem lehet, még a fényképek sem adják vissza az élményt.

„Ez hihetetlen , ezt nem hiszem el!”.

Haza autóval mentünk, mikor kérdezték, akik értünk jöttek: „Na milyen volt? Meséljetek!” Mint a székelyek , szűkszavúan csak annyit mondtunk : Jó!

Lehotay Miklós